2015. június 18., csütörtök

7. rész! - Mi lesz velünk? (Livia)



Kicsit megijedtem, amikor Garcia papa azt kérte, hogy beszéljünk. Nem gondoltam, hogy mit szeretne. Most raboltak ki. Csak az hiányzik, hogy az én fejemhez vágjon mindent. Én leszek, majd a hibás és Esmeraldát haza akarja vinni. Én meg maradhatok megint egyedül. Elegem van már a magányból.
- Nézd Livia. Neked is elmondom, amit a lányomnak. Sajnálom, ami történt most veletek és ezért is ajánlottam fel, hogy kifizettem az új berendezés minden költségét. Neked is ami kell és a lányomnak is ami kell.
- Köszönöm. De ezt nem fogadhatom el.
- Miért nem? Ez egy ajándék a bal szerencsétlenség miatt, ami történt.
- Hát mivel most úgysincs jobb ötletem, hogy szerezhetnénk be, így kénytelen vagyok elfogadni. Viszont szeretném magával közölni, hogy vissza fogom fizetni. Szép apró részletekben.
- Ugyan már. Vedd úgy, hogy a tiéd. Cserébe azért, mert vigyázol a lányomra. Nem kell semmit visszafizetni. Tudod jól, hogy nekem már csak Ő maradt.
- Igen, tudom. – válaszoltam.
- Én pedig tudom, hogy téged ilyen téren senki nem tudd támogatni. – a szavaktól a sírás kerülgetett, amikor Garcia papa szájából ki jöttek.
- Rendben van. – néztem rá könnyes szemmel. – Köszönöm szépen.
- Szívesen. Akkor most fel hordjuk a dobozokat, meg ami még az autóban van aztán, pedig a Garcia birtokra megyünk. Ott fogtok ma éjszaka aludni. Nem akarok ki fogásokat.
- Értettem. – mosolyogtam el magam. Igen mindig egy kegyetlen ember, de ha a lányáról és jelen esetben most rólam is szó van, akkor egy szőrős szívű teremtés.
Elkezdtük behordani a dobozokat.
- Liv! Ezt hova tegyem? – állt meg Osvaldo az ajtóban
- Tedd csak oda le. Az arcod jobban van már? – kérdeztem.
- Igen. Esme normálisan leápolta. Még fáj de, csak csíp. Fel volt repedve annyira nem vészes. Te jól vagy? – kérdezte.
- Hát inkább csak meg vagyok. Minden rendben. Nekem még ez sem sikerül.
- Ugyan már ne mondj ilyeneket. – ült le mellém a földre.
- Miért is ne? Se szülők, se testvér, se pasi aki segíteni tudna. Legalább Esme itt van, mint legjobb barátnő.
- És én mit érek neked? – tette fel hirtelen a kérdést.
- Te… te olyan vagy nekem, mint a bátyám mindig vigyázol rám és leszidsz, ha valamit nem jól teszek.
- És nem gondolod, hogy ez több is lehetne?
Amint Osvaldo száját elhagyták a szavak a tenyerét az arcomra, helyezte maga felé fordított és megcsókolt. Kis idő múlva engedett csak el.
- Ne haragudj. Ezt nem így akartam. – kért bocsánatot.
- Semmi baj. – hirtelen csak ennyit tudtam ki nyögni ijedségemben.
- Tényleg? – nézett rám kíváncsian.
- Hagyj most magamra, kérlek. – mondtam ki, de igazából nem is neki, hanem a parkettának. Még magamtól is megijedtem. Osvaldo ki sétált az ajtón és becsukta maga mögött. Ott ültem a padlón és csak magam elé, bambultam.
Ez így nem járja. Évek óta a bátyámként tekintek csak rá. Nem is tudnék máshogyan. Férfiként. Aki velem akar lenni.
- Livia! – rontott be Esmeralda nagy boldogan az ajtón. – Késze… Mi a baj? – kérdezte.
- Osvaldo megcsókolt.
- Hogy mi? – akadt ki teljesen. – De hogy… Miért? Fhu a genyója. Engem is megcsókolt.
- Micsoda? – erre fel kaptam a fejem. – de…
- Semmi de. Letépem a tökét. – indult volna kifele az ajtón Esmeralda.
- NEM! – húztam vissza a pólójától fogva. – Nem csinálsz semmit. Nem történt semmi. Én meg most úgy beszélek, mintha most akarnálak el hipnozisolni.
- Hát igen. Kb. – értett egyet Esmeralda. – Jól van nem lesz semmi. Este majd megbeszéljük.
- Rendben. – értett egyet.
- Lányok! – jött be Garcia papa. – Indulhatunk?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
Beszálltunk az autóba. Megint középen ültem. Egyik oldalamon Osvaldo aki az ablakon bámult ki. Másik oldalon Maximiliano aki zenét hallgatott és folyamatosan járt a lába. Jobban éreztem magam, amikor mindketten kiszálltak. Vagyis inkább Osvaldo miatt. Innentől pedig furcsa érzésem volt.
- Mit szeretnétek vacsorázni? – szólalt meg Garcia papa.
- Nem tudom. – válaszolt Esmeralda. – Tegnap mi ettünk? – kérdezte tőlem.
- Milanoit. Bah de azt már unom. Valami más legyen már. – válaszoltam.
- Mondjuk rizottó. Az María cselédasszony istenien készíti el.
- Hát nekem mindegy végül is. Csak kaja legyen. Dél óta semmit nem ettünk.
- Ja már én is kezdek éhes lenni.
- Az idegeskedés miatt fel sem tűnt. – mondta Garcia papa.
- Igen. Tényleg nem tűnt fel. – válaszoltam.
Autóval egy óra volt ki érni a birtokra. Tiszta a levegő, gyönyörű a táj és az autók zaját sem lehet hallani, csak amikor a madár csiripel. Nem olyan, mint Mexikóváros. Este volt már és tisztán látszódtak a csillagok. Csend volt már és nem is nagyon akartunk hangoskodni. Imádtam itt lenni, de csak jelen helyzetben. Sosem szerettem el jönni Esmeraldához éjszakára. Nap közben, ha itt voltam az nem idegesített. Volt, hogy reggeltől estig itt voltam. De ha este jöttem, akkor azt éreztem, hogy zavarok. Most is ezt érzem. Nem kéne itt lennem.
- Tessék Livia! Itt bőröndöd. – adta a kezembe Garcia papa.
- Köszönöm szépen. – mondtam majd elindultunk a bejárati ajtóhoz.
Bevittem a bőröndömet Esmeralda szobájába. Semmi sem változott azóta, hogy elment innen.
- Készen van a vacsora. Gyere le, aztán lefürdünk mind a ketten. – szólt be Esme.
- Rendben van. – mondtam majd elindultam.
Megvacsoráztunk és persze rizotto volt az étel. Én még mindig azt éreztem, hogy nem vagyok ide való, de megpróbáltam ezt ki zárni. Garcia papa megette a vacsoráját, majd elment még dolgozni. Adott a lányának egy puszit az arcára nekem pedig a homlokomra. Ahogy ki lépett az ajtón megszólaltam.
- Kezdjek el félni apudtól vagy ne? – kérdeztem Esmeraldától.
- Nincsen rá semmi okod. Fel támadtak a mai nap után az apai ösztönei. Engem imád. Téged meg szerintem, sajnál, hogy senki nem tud segíteni. – mondta nekem bizalmasan.
- Engem nem kell sajnálni. Hozzá szoktam már, hogy ez van. – válaszoltam neki magabiztosan.
- Jól van csajszi. Hé ma alszol először nálam.
- De azért egy lakásban lakunk.
- Tiszta gázak vagyunk.
És itt nevettük el magunkat. A mai nap már minden elő jött. A rablás, a csók, a pakolás fáradalmai jól esett csak úgy felhőtlenül nevetni. Mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy fürdés után már ágyban is voltunk. Nem is tudtuk megbeszélni a történteket.

2015. június 17., szerda

6. rész! – Költözés 02 (Esmeralda)



Apu kocsijából visszanéztem a régi lakásunk ablakára. Hátra néztem és láttam, hogy Livia is ugyanígy tesz. Igen, most már nincsen vissza út. Költözünk.
- A papírokat elintézted? – kérdezte Liv.
- Igen. Aláírtam. A kulcs pedig itt van. – emeltem fel. – Te beszéltél Duarte úrral?
- Igen. A kulcsokat Maxéknál hagytam holnap be, ugrik értük. Ki van fizetve és a szerződést is fel, bontottuk.
- Rendben. Sandoval Úr holnap jön, majd megnézni, hogy sikerült-e elhelyezkedni.
- Jó lenne már találkozni vele. Akkor sem volt ott, amikor a lakást néztük.
- Holnap találkozol vele. Reméljük. –nyugtattam meg Livet.
Az út a külváros felé vezetett, nem akartunk bemenni teherautóval a városba pont, amikor a legnagyobb forgalom van. Így apu kitalálta, hogy akkor kerülünk. Ezért egy csomó ipar épület mellett és vasúti síneken kellett keresztül menni. Aztán egyre jobban közeledtünk beljebb. A családi lakóházak udvarral. Aztán egyre több emeletes épületek jöttek. Elhaladtunk az iskolánk mellett.
- Nézd apu! Ide járunk tanulni.
- Csak semmi értelme nincsen a zenének.
- Ne mondj ilyet. Ének tanár leszek, ha nem jön össze a karrierem.
- Na majd meglátjuk. Nah és te Livia? Te milyen pályára készülsz? – kérdezte apu Liv-et.
- Én zeneszerző leszek. Alap zeneét fogok készíteni egy-egy dalhoz vagy filmekben.
Én erről nem is tudtam, hogy ilyen tervei vannak. Mikor döntötte el? És miért nem szólt nekem? Most kicsit szomorú lettem. De később úgy is beszélni fogok vele.
Megérkeztünk a lakáshoz. Apu és a fiúk ki szálltak az autóból.
- Ahh végre. Már szétszorítottak. – nyújtózkodott hátul Liv.
- Mikor döntötted el, hogy zeneszerző akarsz lenni? – kérdeztem szomorúan.
Előre hajolt és rám mosolygott. Kicsit félelmetes ilyenkor. – Akkor, amikor te, hogy énektanár leszel.
Ez most megnyugtató volt. Mivel én csak apu miatt találtam ki. És úgy nézz ki Ő is.
- Megnyugodtál? – kérdezte.
- Most már igen. – nevettem el magam.
- Karrierünk lesz ezt megbeszéltük, nem? Te énekelsz én, gitározok. Meg néha énekelek. A háttérben. - Csak bólogatni tudtam. Kiszálltunk a kocsiból. – Szóval megvagy?
- Igen megvagyok! – mondtam.
- Zsír, akkor pakoljunk. – lelkesedett. 
- Még nem. – jött apu hangja.
- Miért nem? – kérdeztem.
- Mivel a sofőröm eltévedt az idióta barátaitok miatt csak az isten tudja, hogy most hol vannak.
- Már megint min vesztek össze? – csuktam be a szemem, mert tudtam, hogy Max és Osvaldo mindig vitatkozik valamin.
- Én nem tudom. - mondta apu. – De remélem ide érnek. Azt mondta, hogy a közelben vannak. Addig nézzük meg a lakást. – javasolta apu.
- Ez jó ötlet. Van erkélye is. Az nézz a parkra. – lekendezett Livia.
Elindultunk az új lakásunk felé. A két hústorony lent maradt. Vigyáztak az autóra.
Felértünk a második emeletre. Három ajtó van. Kettő egymással szemben egy pedig középen.
- Most melyik a tiétek? – kérdezte apu.
- A négyes. – válaszoltuk egyszerre.
Becsúsztattam a kulcsot a zárba és kinyitottam az ajtót. Beléptünk mind a hárman a lakásba.
- Szóval ez lesz az? – kérdezte apu.
- Két szoba van egy nagy nappali és egy kisebb konyha. A fürdőszoba és a wc egy helyen vannak. Van kamránk és beépített szekrényünk. Szerintem ez jó. – ecseteltem.
- Három beépítet szekrény, van a folyósón. Majd az egyiken megosztozunk. – csukta be Livia az egyik szekrényajtót.
- Jól van, és hogy képzeltétek el? – szólalt meg megint apu. – már, mint, hogy berendezitek.
- Még nem tudjuk. – válaszoltam.
- Rendben. Akkor találjátok ki gyorsan.
Megcsörrent apu telefonja. Ki ment abba a helyiségbe, ami a konyha lesz. Livia már az erkélyen álldogált. Ki mentem és oda álltam mellé.
- Jól meg leszünk mi itt, ugye? – kérdezte.
- Biztos. Csak lennének már a szekrények bent. A többi nem érdekel.
- Hé és az ágy?
- Tudok a földön is aludni. De még a szekrényekbe be kell pakolni.
- Jó igazad van. – értett velem egyet.
- A meg jött a teherautó. És azok a féleszűek is. Szerintem menjünk le. – javasolta apu.
Lementünk mindannyian. Először én léptem ki az ajtón. És ledöbbentem.
- Te jó ég! – kiabáltam.
Oda futottam a földön fekvő Maximiliano és Osvaldohoz. Körülöttük a dobozok, amiket a teherautóba pakoltunk. A bútorok sehol. A szájuk széle fel volt repedve. Ebből látszott, hogy erős ütést kaptak. Oda futottam Osvaldohoz.
- Osvaldo! Osvaldo, kelj fel. Ébredj hallod. Mi történt veled? – a kiabálás miatt nagy nehezen magához tért.
- Maxival, amikor leszálltunk elkezdtünk üvölteni egymással. Megint hülyeségen. Láttuk, hogy a csávók elkezdenek lepakolni. De csak a dobozokat, mint látszik. Ezért nem is figyeltünk rájuk. Aztán csak annyit vettünk észre, hogy ide jöttek hozzánk és leütöttek minket. És most itt vagyunk.
- Így igaz. – ültette fel Livia Maximilianot. – Sajnáljuk lányok. Olyan gyorsan történt.
- Most hol alszunk? – merevedett le Livia.
- Ne aggódj! – mondtam neki. Oda mentem apuhoz, aki láthatólag mi után meg tudta mi történt telefonálni kezdett.
- Igen! Rendben! Később el megyünk. Köszönöm. Viszlát. - rám nézett. – Sajnálom kis lányom. Én fogadtam fel ezeket, a szélhámosokat és nem néztem utánuk jobban. Én vagyok a hibás.
- Semmi baj apu. – Mások szemében egy igazi kemény ember. De előttem, sosem játssza meg magát.
- De igenis baj. A rendőrség azt mondta a telefonba, hogy 3 hónapja próbálják el kapni ezeket, a szélhámosokat de eddig még nem nyertek, mert mindig más rendszámú autóval járnak és más nevet is, adnak meg személyiségnek.
- Rendben van. És mit tudunk ezzel kezdeni?
- Most semmit. A berendezés miatt nem kell aggódni. Holnap elmegyünk és veszek nektek újakat, amik ide illenek. Ma este pedig a Garcia birtokon alszotok.
- Livianak nem fog tetszeni, hogy venni akarsz berendezést. Nem mondtam meg neki a lakást sem.
- Nem is kell a lakásról tudnia. Szegény már sok mindenen átment. Ennyi már jár neki. Ezt meg majd elmondjuk neki.
- Rendben van apu. Itt van az elsősegély csomag?
- Itt. Ápold le a fiúkat én, addig beszélek a lánnyal.
- Oké.

2015. június 3., szerda

5.rész! - Költözés! (Livia)



Szombat van. Ma költözzünk az új lakásunkba. Tegnap este a maradok dolgokat még összepakoltuk aztán lefeküdtünk mind a ketten. Reggel már csak a telefontöltők, fogmosó szettek meg egy-két tányért pakoltam bele a dobozokba.
- Csengettek. – mondta Esmeralda.
- Majd én megyek.
Fel álltam a földről és kinyitottam az ajtót. Mivel már a székek útra készen így csak a földön tudunk ülni. Az ajtóban egy középmagas, félig kopaszodó, orra alatt kicsi szakállas férfi állt előttem. Felismertem. Ő Esmeralda apukája volt.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
- Szerbusz Livia! – köszönt vissza.
- Jöjjön beljebb.
- Köszönöm.
Bejött a lakásba. Garcia papa mindig is ilyen volt. Büszke magára, és amit elért. Fél Mexikóváros az Ő keze irányítása alatt van.
- Apu! – ugrott Esmeralda az apukája nyakába – Úgy hiányoztál.
- Te is nekem bogaram. – mondta majd adott egy puszit Esme homlokára.
Megint csengettek. Esmeralda rám nézett. Tudom mi volt ez.
- Hagyd csak.
Ismét kinyitottam az ajtót. Maximiliano és Osvaldo álltak az ajtóban.
- Sziasztok! Kicsit hamar jöttetek, nem? – néztem az órámra.
- Ma vagytok itt utoljára. Persze, hogy kicsit veletek akarunk lenni. – szólalt meg Maximiliano.
- Hú köszii. – mondtam.
- Ki van még itt rajtunk kívül? – Vette észre Osvaldo a benti nevetést.
- Esmeralda apukája.
- És minek van itt? – kérdezte Maxi.
- Hozott egy teherautót meg egy személyautót.
- Jó a verda? – Nézett rám nagy szemekkel Osvaldo.
- Honnan tudjam én nem voltam lent. Nah gyertek be!
Maxi és Osvaldo bejöttek a lakásba. Mindketten lekezeltek Garcia papával, majd mintha csak otthon éreznék magukat, leültek a kanapéra.
- Livia! Ide tudsz jönni? – hívott magukhoz Esmeralda.
- Tessék? – kérdeztem meg.
- Apu azt mondja, hogy jött vele három férfi is, hogy segítsenek bepakolni. Meg ugye itt van Maxi és Osvaldo is. Csak az lesz a baj, hogy ők ketten nem tudnak, hogy eljönni a másik lakáshoz, hogy ott is segítsenek, mert nem férnek be sehova.
- Mert az autó? 3-an beférünk hátra.
- Jó, de ha annyi cuccunk lesz, akkor nem.
- Nem lesz annyi szerintem. Ha pedig nem férnek be, van autójuk. Azzal majd eljönnek és még oda is, tudnánk pakolni, ha már máshova nem fér.
- Jézusom lányok szörnyűek vagytok. – mondta Garcia papa.
- Egyenlőre még ne szóljunk nekik. – javasolta Esme és rá bólintottam.
Ha a fiúk most rá jönnének, akkor megharagudnának. Pedig tényleg szeretnének jönni. Annyi mindent átéltünk már velük, hogy ezt nem akarják ki hagyni.
- De az a költöztető brigád akkor is kellett volna. – szólalt meg Garcia papa.
- Apu! Nem kellett volna. Jó lesz ez így.
- Milyen költöztető brigád? – sápadtam le. Az plussz pénz nekem. Esmerada-nak az apukája állja de nekem nem. – Nekem erről mért nem szóltál?
- Mivel aput aztán sikerült lebeszélnem róla és tudod akkor volt az énekóra is.
- Igen, tudom.
Persze, hogy tudom. Akkor veszett annyira össze Damian-nal én pedig Pedro-val. Azóta sem, kerestek egyikünket sem de, az igazgatóiban nekünk kellett el vinni a balhét és másik szakot is választani kell.
- Milyen énekóra ez? – krákogott közbe Garcia papa.
- Kaptam egy feladatot és arra készültem éjjel-nappal. Szegény Livia-val alig találkoztunk. – mondta Esmeralda szépen elterelve erről a témát.
- Igen így volt. – bólogattam én is.
- Rendben. Én hiszek nektek. Nah kezdjünk neki. Hosszú még az út.
- Igen is! – válaszoltuk egyszerre Esmeralda-val.
- Ti parancsoltok. Én irányítok. Felhívom azt a három idiótát.
Amúgy a három idióta azok voltak, akiket Garcia papa hozott költöztetőknek. Ketten vitték a bútorokat a harmadik, pedig elrendezte a teherautóba. Maximiliano és Osvaldo cipelték a dobozokat. Esmeralda adta ki a bútorokra a parancsot én pedig a dobozokra és a bőröndökre. Végül a bőröndök csak Garcia papa autójába mentek, mert a teherautóba féltünk berakni. A végére aztán Osvaldo és Maxi-nak nem kellett külön autóval jönni, mert befértek hozzánk is.
- Ti nem jöttök? – kérdeztem meg őket, amikor szálltam be az autóba. Szigorúan csak hátra, mivel az anyós ülésre Esmeralda ül.
- Mi abban akarunk utazni! – mutattak egyszerre a teherautó felé.
- Mi csoda? Ne csináljátok már fiúk! Ezt beszéljétek meg velük. – mutattam a három pasasra meg Garcia papára.
- Nah mizu van?
- Ezek ketten – mutattam a fiúkra – ott akarnak utazni. – mutattam a teherautóra.
- Semmi baj. Apu! – kiabált Esmeralda. – Maxi és Osvaldo ott ülnek az egyik csávóval. A másik kettő velünk jön.
- Rendben bogaram. – egyezett bele az apukája.
- Nah tessék. – mondta a fiúknak egy olyan ti, sem gondoltátok volna.
Maximiliano és Osvaldo oda futottak és jó szorosan megölelték. Majd elkezdtek azon vitatkozni, hogy ki üljön középen.
- Mint két gyerek! – szólalt meg Esmeralda.
- Rosszabbak. – nevettem el magam. – Zsír, lesz egy jukkánk? – kérdeztem csodálkozva.
- Eddig is volt. Csak sose néztél szét a szobámban.
- Majd pont egy jukkát fogok bámulni.
- A jukkámat hagyd ki ebből.
Visszagondolva az előzőekre mindketten elnevettük magunkat. Nem vagyunk mások, mint Maxi és Osvaldo. A szép kis csetepaténk közben megérkezett Garcia papa és beszállított mindenkit az autóba. Én beültem középre a két hústorony meg mellém. Már majdnem kényelmetlen volt. És elindult az autó.

2015. május 28., csütörtök

4. rész! - Bejelentés! (Esmeralda)



A tegnapi veszekedés óta nem is találkoztam Dámian-nal. Sőt nem is akartam találkozni vele. Dühős voltam rá. Reggel Liviaval arra jutottunk most sétálunk egy kicsit. Nem kellett olyan hamar beérni, mint máskor és csak ma vagyunk már utoljára ebben a kerületben.
- Mi történt tegnap közted és Dámian között? – kérdezte.
- Miért kérdezed? – kérdeztem vissza.
- Azért, mert még mindig nagyon mérgelődsz.
- Semmi nem történt.
- Jó! Én elhiszem. – mondta egy olyan itt még nincsen vége hangon.
- Pedro hívott már?
- Igen, de azt mondta ez nem telefontéma, és majd személyesen elmondja. Nem tudom, mit titkolózik. Hiszen nekem nem fontos, hogy mi baja van. Akkor miért olyan titokzatos.
-Nem tudom és nem is értem.  Csak ma ne találkozzak vele.
- Milyen nap van ma?
- Péntek. Holnap költözés! Júj de várom már! Közelebb leszünk a sulihoz. Reggel nem kell olyan korán kelni. – újongtam az utca közepén.  
- És van egy park is a közelben.
- Reggel el tudunk menni, futni.
- Supermarket is közel van.
- Elég lesz erre a hónapra a pénzünk? – vette komolyra Liv.
- Elg! – válaszoltam határozottan. – Még nagyon jól állunk. És van a számlán is amit apu nyitott nekünk.
- Neked! Nem nekünk.
- De kettőnkre megy a pénz. És tudod, hogy mindenben segítünk neked.
- Tudom. Köszönöm. – mondta kicsit szerényen.
Sajnos tudom, hogy Livia-t nem tudja úgy senki sem támogatni, mint engem. Közben oda értünk az iskola bejáratához.
- Én mentem órára! Ma találkozom először az új csoporttársakkal. Fura lesz, de remélem jó fejek. – mondta livia, majd adott két puszit és el is rohant.
Előhalásztam a napszemüvegemet a táskámból. Felraktam a szememre és elindultam órára. Beléptem a terembe. Örömmel vettem tudomásul, hogy Dámian még nincs itt. Belépett a tanár és felém fordult.
- Esmeralda Garcia! Azonnal menjen fel az igazgatói irodába.
Nem is kérdeztem csak elindultam a főépület felé. Felmentem a lépcsőn a 2. emeletre. Bekopogtam az ajtón. Livia már ott ült a bőr fotelben.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen – Keresett uram?
- Jó napot! Foglalj helyett, kérlek.
Leültem Livia mellé. Megfogta a kezem. Utálja, ha igazgatói irodába kerül.
- Azért hívattam ide Önöket, mert hallottam, hogy támadt egy kis probléma Maguk és két másik diákom között.
- Igen ez így volt. – válaszoltam.
- Nem szerettem, ha a diákjaim között gond van.
- Ígérjük, hogy nem fordul elő többet. – szólalt meg Liv.
- Ígérd a magad nevében – súgtam oda neki, úgy hogy az igazgató ne hallja.
- Esmeralda! – szólt rám fenyegetően.
Én vagyok az idősebb de, néha még is úgy érzem, hogy nem vagyok megfelelő a koromnak. Livia mindig is jobban gondolkodott, mint én.
- Azt szeretném vagy nem is, azt akarom, hogy az eredeti szakotok mellé vegyétek fel a tánc szakot.
- Ez nem lehet akadálya. – mondtam.
- Külön tanárhoz fogtok járni ti ketten, Pedro és Dámian.
- Micsoda? – csattantunk fel egyszerre Livia-val
- Kérem, ne legyenek idegesek.
- Nem vagyunk csak nem értjük, hogy miért kell velük külön órára járni. – szólaltam meg.
- Az indokot nem mondhatom el. Ez az én döntésem. Köszönöm, hogy meghallgattak. Viszlát!
- Nah de …
- Mondom, viszlát!
Livia fel vette a táskáját a földről és elindult az ajtó felé. Nem is köszönt csak bevágta az ajtót. Én gyorsan utána rohantam. Ilyenkor el tud borulni vele minden.
- Elegem van már Pedro-ból. Biztos Ő intézte így, hogy a közelemben legyen. Ha nincsen gitár, legyen tánc. De ha párba kell állni én biztos, nem állok oda. Hogy képzeli ezt. Nem normális. Wáhhhhh….. – dühöngött teljes erejéből Liv.
- Hékás nyugodj már meg. – fogtam meg a vállát.
- Miért nyugodjak? Most még több óránk lesz.
- De kibírjuk. Heti pár óra összezárva. A gitár órán meg ott leszek mások is.
- Jó igazad van. – nyugodott le.
Nagy bejelentés után elindultunk haza. Most mondhatjuk utoljára, hogy haza, hiszen holnap már az új otthonunkban leszünk.

2013. július 9., kedd

3.rész! - Veszekedés! (Livia)

Másnap reggel aztán fel keltünk és egyszerre indultunk meg az egyetemre.
- Te azért egy csengőt szereljünk fel! - mondtam Esmeralda-nak.
- Mert? - nézet rám.
- Mert tegnap, hogy a fiúk csak kopogtak és bejöttek ráadásul, meg sem hallottuk. Mi van, ha majd betörnek egyszer mi meg nem halljuk?
- Jó igaz! Akkor majd szerzek valakit. - mondta majd az egyetem előtt megöleltem majd indultam én is órára.
A terem ajtót szinte betéptem olyan pörgős kedvemben voltam. Nem tudom, hogy lehetett ilyen adreralin szintem de mintha csak boldog lettem volna. Miért is ne. Hiszen nem sokkára itt volt Esme születésnapja és már nagyon vártam, hogy örül-e az ajándékomnak. Mivel általában csak ketten vagy éppen néhány baráttal ünneplünk ezért gondoltam most is csak ketten lennénk. Nyílt az ajtó. Azt vártam, hogy tanárnő lép be az ajtón de csak Pedro volt. El is felejtettem, hogy együtt járunk órára.
- Szia Pedro! –Mosolyogva köszöntöttem. Ő csak leült mellém. Mintha rossz napja lenne.
- Szia! Hogy-hogy ilyen boldog vagy? - nézett rám.
- Nem sokkára itt van Esmeralda születésnapja, és nagyon várom, hogy mit szól az ajándékomhoz.
- Mért mit vettél neki? – mosolyodott el.
- Titok! – mondtam.
- És mikor lesz ez a nagy nap, aminek az ajándéka ilyen titkos.
- Hát két hét múlva lesz csak október. De már rendeltem neki tortát. Csokisat. Az a kedvence.  - Értem. Hát jó szórakozást.
- Hé mi lenne, ha eljönnél? Úgy is akkor már az új lakásban leszünk.
- Dee egyedül fiú köztettek?
- Nem olyan nagy baj. Hozz akkor el magaddal valakit. – ajánlottam fel.  
- Rendben majd meglátjuk. – mosolyodott megint el.
- Sokat mosolyogsz mostanában.
- Ezt te hozod ki belőlem.
- Húúh. Köszi. – hirtelen nem tudtam mit mondani.
És most lépett be tanárnő. Szeretem, mert annyira kedves mindig a diákokhoz de most valamiért nagyon megizzasztott minket. Bejelentette, hogy nem lesz több külön óra, hanem rendes tanítási mivel csak ketten járunk rá. Hát engem nagyon nem lepett meg de sajnáltam, hogy nem járhatok az órámra részben azért is, mert itt családiasabb a hangulat. Vagy lehet hogy csak nekem. Pedro-nak nem. Óra után együtt mentünk ki az épületből.
- Azért sajnálom, hogy nem lesz több ilyen óra. – mondta Pedro. - Jók voltak még annak ellenére is, hogy csak ketten voltunk.  
- Én is nagyon szerettem. De mindegy már. Ha a tanárnő így döntött nekem mind1. A lényeg, hogy gitározhatok.
- Mióta tanulod már?
- Nem fogod elhinni de, először 7 évesen kezdtem. Akkor vettem a kezembe és össze vissza csak pengettem nem is fogtam le akkordokat. Te mióta szereted?
- Oh csak most kezdtem. Én igazából a zongorával vagyok így. Anyukámat hallgattam, és utána elkezdtem csak úgy magamtól. Aztán Ő tanított meg.
- Én apukámtól tanultam meg a gitározást.
Így sétáltunk együtt és kiabálást hallottunk. Olyan ismerős volt.
- TE NEM VAGY NORMÁLIS!
- Mi az, hogy nem?  Eszednél vagy te?
- Jajj ne! – mondtam
- Már megint! – mondta Pedro.
Odarohantunk mind a ketten és beálltunk közéjük. Én fogtam Esmeralda-t, Pedro pedig a másik gyereket. Sokáig csak mondták, kiabálták egyre rosszabb szavakat, és mondatokat vágtak egymáshoz.
- Nah jó jó állj! Dámian megmondanád, hogy mit csinálsz?
Honnan ismeri Pedro ezt az, alkot. Ez az, akit Esmeralda annyira bunkónak tart.
- Azt mondta rám, hogy egy öntelt hólyag vagyok. – mutogatott Esme-re.
- Te ne mutogassál az én barátnőmre. – szálltam be én is.
- Livia te ebből maradj ki. – közölte velem Pedro.
- Mi, az hogy maradjak ki. Csak megvédem a barátnőmet. Ha mondott valamit rá akkor azt csak okkal tette.
- Ez egy idióta. Mindig csak saját magára tud gondolni. Azt hiszi …. – robbant Esmeralda.
- Ne mondd nekem azt, hogy öntelt vagyok.. – adta rá Dámian is.
És megint mindenki egyszerre kezdett el kiabálni. Én mondtam Pedronak, hogy ne mondja meg nekem mit csináljak, Pedro állította, hogy semmi közöm ehhez, Esmeralda és Dámian tovább vitatkoztak arról amiről eddig is.
- Nah jó nekem elegem van belőled! Elmentem. – mondta Esmeralda.
- Bírd ki, hogy nem szólsz utána! – fordult gyorsan Pedro Dámianhoz fenyegetően. – Veled pedig holnap beszélni akarok. – ezt már higgadtabban mondta.  
- Jó majd megkeresel. – mondtam dühösen.
Gyorsan Esmeralda után indultam. Egészen hazáig csak arról beszélt milyen ez a Dámian. Én pedig nagyot csalódtam Pedro-ban.

2013. július 1., hétfő

2. rész! - Ki vagy Te? (Esmeralda)



Örültem, hogy Livia-nak tetszett az új lakás. Másnap felkeltem és minden papírt elintéztem. Majd suliba indultam. Livia elment a gitár órára, én pedig énekórára. Éppen az ajtón léptem be, amikor egy fiú nyitotta ki előttem.
- Tessék! - mondta mosolyogva.
- Kö..szönöm..- mondtam kicsit ijedten.
Bementünk a terembe mindketten.
- Jaaj be se mutatkoztam! – szia Dámian vagyok.
- Szia Esmeralda vagyok! - mosolyodtam el.
A tanárnő bejött a terembe, és nem is tudtunk olyan sokat beszélgetni. Végre egy olyan óra jött, amit annyira szerettem. Hamarabb tudtam énekelni, mint beszélni. Ez látszott is rajtam, hiszen mindenen az éneklés. Általában ilyenkor csak énekelünk. Kisebb hanglejtés vagy esetleg magas mélyebb hangok játéka. A tanárnő észrevette Dámian-t.
- Héj te ki vagy gyerekem? – kérdezte tőle a tanárnő.
- Dámian vagyok! Most kerültem ide. – felelte.
- Nah akkor mutatkozz be. – kérte.
- Hát nem is tudom, mit mondjak magamról. Szeretek csajozni, bulizni és in.. – kezdte volna sorolni dee megakadt a végénél.
- Nem erre vagyok kíváncsi, hanem a hangodra. Én arra kértelek, mutasd be a hangod.
- Hát akkor ezt mondja már banya!
- Hogy mondtad? – akadt fenn tanárnő szeme.
- Sehogy!
Hogy ez mekkora bunkó. Akkor azért nyitott nekem ajtót, hogy én is egy legyek a sok közül. „szeretek csajozni” Még jó hogy nem dőltem be elsőre. Gondoltam magamban.
Elkezdett énekelni. Nah itt viszont megmozdult valami. Olyan isteni hangja van, hogy egyszerűen nem lehet mihez hasonlítani. A hangszíne, a kiejtése. Tökéletes.
 - Aztaaa gyönyörű hangod van! - mondtam kicsit hangosan.
 - Ó köszönöm! - mosolydott el.
 - Jaj ezt nem akartam hangosan mondani. - elpirultam.
 - Nyugi ezt csak dicséretnek vettem!
- Hogy te mekkora bunkó vagy! – vágtam hozzá.
- Ohh mondták már!
 Kicsöngettek. Ki mentem a teremből, hogy megkeressem Livia-t, közben azon mérgelődtem, hogy én még majdnem bedőltem az Ő dumájának. Mérgelődésemben és csodás módon fejjel össze Livia-val. Kicsit fájt.
- Szia Liv! - mondtam.
- Szia! Na milyen volt az énekórád?- kérdezte.
- Jött egy új fiú. Dee rettentően köcsög. - válaszoltam.
- Na és hogy hívják? - kérdezősködött.
- Asszem Dámian-nak. Viszont csoda szép hangja van. Mikor mentem volna be a terembe, kinyitotta nekem az ajtót. – csak aztán eszembe jutott az óra és nem folytattam tovább.
 - Ahan értem. - válaszolt. – Esmeralda nehogy az legyen, hogy belezúgsz, mert jól énekel.
- Áhh nem fogok. Bunkó a srác. – válaszoltam.
- Okay!
És abba hagyta a kérdezősködést. Hazafelé indultunk. Gyors beugrottunk a szemközti boltba ennivalót venni. Csak elfelejtettünk táskát vinni, és kézbe kellett hazacipelni. Szerencse hogy szembe laktunk a bolttal.
- Liv ma ki fog főzni? - kérdeztem kutya szemekkel.
- Na neeee, én tuti nem fogok főzni! - válaszolt.
- Akkor főzök én. - mondtam.
Miközben főztem a milánóit, csapódást hallottam. Osvaldo és Maximiliano jött át. Ők voltak a szemközti szomszédaink. Megígérték, hogy segítenek dobozolni, hogy hétvégén akkor kezdjük a költözést. Levették a cipőjüket, és a konyhába jöttek. Felültek a konyha pultra, és lelkesen nézték, hogy mi készítek.
- Sziasztok! – Jött ki barátosném a szobájából.
- Hali. Nah mit kell tenni? – kérdezte Osvaldo.
- Bementek a szobámba a dobozokért. Ott van csomagolópapír is. Én itt maradok és kezdem leszedni a dolgokat. – adta ki az utasítást.
- Mért a nappalival kezdjük? – kérdeztem
- Mert csak.
Hát igen. Ez olyan Lives válasz volt.  Kicsit eltévedtek a lakásban a fiúk. Sokszor áthívtuk őket dee általában mindig, összekeverték a helységeket. Most pedig éppen a fürdőszobába mentek be, a szoba helyett.
- Csajok! Mért van a WC a szobába? – kiabálták.
- A másik ajtó. – kiabáltam vissza.
- Köszke.
Gyorsan ki hordták a dobozokat. Lekapcsoltam a gázt a szósz alatt és indultam segíteni Livia-nak. Ketten gyorsan telepakoltuk a papírdobozokat a segítségeink pedig egymás tetejére tették őket. Szombaton úgy is a költöztetők cipelik őket.
- Okay kész vagyunk. – mondtam.
- A ti szobátok? – kérdezte Max.
- Azt majd mi elintézzük. Bőröndökbe pakoljuk a ruhát, ami meg megmarad azt is, dobozoljuk.
 - Csak már lennénk túl rajta.
Megterítettem 4 főre. Majd leültünk és megvacsoráztunk.

2013. június 28., péntek

1.rész! - Új lakás! (Livia)

Gyerekkorunk óta a legjobb barátnők voltunk Esmeralda-val. Amikor elkezdtünk érdeklődni az éneklés, táncolás és hangszerek iránt jobban megerősödött a kapcsolatunk. Eldöntöttük még általánosban, hogy egyszer egy duót fogunk alkotni és egy színpadon fogunk állni. Sosem gondoltuk volna, hogy miután más helyre jártunk gimnáziumba újra összehozott a sors minket. Sikerült bejutnunk ugyan arra a Művészeti Főiskolára, amit együtt jelöltünk be. Igen, tartottuk a kapcsolatot mialatt gimnáziumba jártunk, viszont keveset láttuk egymást és e-miatt inkább webkameráztunk. De most, hogy itt állunk az Mexikói Művészeti Főiskola bejárata előtt ez inkább egy Valóra vált álom......
- Livia! - szalad felém Esmeralda. - Órára mész? - kérdezte.
- Igen, gitár órám van a másik épületben. – mondtam
- Rendben! Délután találkozunk? Kinéztem egy jobb lakást, mint amibe most lakunk és kevés érte a díj is. Jobban megéri. - örvendezett.
- Komolyan? - döbbentem meg - Jól akkor, ha 3-kor itt találkozunk neked jó lesz?
- Tökély! - mondta - De most sietek, mert elkések angolról - és már el is tűnt.
Én felraktam a napszemüvegem és elindultam a gitárommal. Út közben azon gondolkoztam, hogy milyen lehet ez a lakás, amit Esmeralda kinézet nekünk. Ahogy a nap sütött az arcomra, enyhe szél fújta a hajam nem vettem észre de bele ütköztem valakibe. Nehezen néztem fel rá, mivel még  fülhallgatóm is a fülembe volt. Gyors kihúztam a fülemből a készüléket, majd felnéztem és bocsánatot kértem.
- Jaj, ne haragudj, csak kicsit elbambultam! - segítettem felkelni neki.
- Ugyan semmi baj! - porolta le magát majd megláttam a háta mögött a gitárját.
- Elnézést! Megkérdezhetem, hogy hova mész?
- El van nézve. Gitár órám lesz abban az épületben. - mutatott az előttem lévő épültre ahová én is tartok.
- Te is oda jössz? Mehetnénk együtt! Nekem is ott lesz órám.
- Jól van, akkor menjünk! - mondta – Pedro vagyok! - nyújtotta kezét.
- Livia! - válaszoltam mosolyogva.
Elindultunk. Útközben mindenről beszélgettünk mire oda értünk. Nem is volt olyan messze de nekem, egy órának tűnt. A tanár már rég várt minket.
- Nekem itt lesz órám úgy, hogy szia! - Nem is vártam meg, hogy mit mondd már be is léptem. Magán tanárhoz jártam gitározni szóval senki nem volt előttem és nem is lehet közös órám senkivel. Ez egy magánóra.
- Üdv Tanár nő! - Köszöntem hangosan majd le, ültem a székemre mire hallottam, hogy valaki bejött. Oda néztem az ajtóhoz és meglepődésemre Pedro lépett be rajta.
- Hát te? - kérdeztem értetlenkedve miközben felé, mutattam.
- Itt van órám! - mosolygott. De szép a mosolya.
- Aha értem. Tanár nő! – néztem felé - Nem én vagyok ezen az órán az egyedüli? - kérdeztem.
Ms. Garcia tanárnő sem a mai darab. Olyan 60-as korban járhat. A haja már őszül, a keze néha remegni szokott és az arcán is jelentek már meg ráncok. Mindezek ellenére én nagyon szerettem. Emlékeztet a nagymamámra.
- Nem! Tegnap változott az óra menete. Pedro is kérte, hogy külön órára járjon. De mivel nincsen több időm, ezért ilyenkor ketten lesztek. Ha csak neked nem baj?
- Ugyan semmi baj. Már úgy is összeismerkedtünk. - mondtam.
Pedro oda ült mellém. A tanárnő leadta a mai óra anyagát. Általában csak új dalokat tanulunk. Nem is tudom miért de, annyira szeretem, amikor gitározni tanít. Olyan megnyugtató hallani is a hangját a hangszernek, ahogy a húrok megszólalnak. Egyszerűen varázslatos. Óra után elköszöntöm az épület előtt Pedro-tól majd indultam haza. Folyamatosan hátra néztem, mert azt hittem valaki követ. Szerintem csak a napszemüveg hatása. Haza értem a lakásunkba és éppen 2 óra volt. Szóval bekaptam pár falatot, majd lassan készülődtem vissza. Messze laktunk az iskolától. Remélem, amit Esmeralda kinézett lakást az közelebb van, mint a mostani. Mire vissza értem már rég várt engem a megbeszélt pontnál.
- Nah végre! Hol voltál? - érdeklődött.
- Otthon! Leraktam a gitáron meg kajáltam. - mondtam.
- Ja értem. Rendben akkor menjünk.
Oda értünk gyalog az épület elé. 3 utcára volt az iskolától szóval már egy szuper pont. Nem kell annyit buszozni, és simán tudok gyalogolni. Lesz időm arra is, hogy reggel felébredjek, ha esetleg olyan fáradt vagyok. Meg amúgy is szeretek sétálni. Bemenetünk az épületbe. Tíz emeletes panel a mi lakásunk pedig a másodikon van és a négyes ajtó. Azt hittem helyben szaltózok egyet, amikor megláttam, hogy milyen gyönyörű.
A tulaj már ott várt minket. Egy 40 év körüli asszony. Szeretnének vidékre költözni a családjával, és szívesen ki adják nekünk albérletbe. Kevés rezsi és megengedhető havi bérleti díj. Sőt még olcsóbb, is, mint amibe most lakunk. Az asszony körbe vezetett minket. 2 szoba és egy nappali, de mindegyik megfelelő méretben. Nem túl nagy nem túl kicsi olyan otthonos. E-melett van még egy kisebb konyha, egy átlagos fürdőszoba meg sok beépített szekrény.
- Nekünk kell ez a lakás! - mondtam Esmeralda-nak.
- Tudtam! - örvendezett. - Már a miénk szóval a hétvégén költözzünk.
- Áhhh komolyan?! – lepődtem meg.
- Igen!- vigyorgott Ő is.
Ahogy ki mondta egyből a nyakába ugrottam. Esmeralda most jól választott. Van új lakásunk!